SZODMSZE

A méz és a palóc menyecske: az édes élet ígérete

2020-04-23 14:33

A méz a XIX. század végéig, a számottevő répacukorgyártás kezdetéig gyakorlatilag a paraszti lakosság egyetlen ételédesítő anyaga volt. A drága, importált nádcukor a magyar paraszt háztartásokba alig jutott el. Az újkorban elsősorban ünnepi alkalmak ételízesítője tejbekásán, mákkal együtt és önállóan is főtt tésztán. Bár a mézet a magyarok a finnugor kortól használják, az olcsó kristály- és porcukor megjelenésével a népi táplálkozásban szerepe visszaszorult az ünnepi ételek, tészták, sütemények ízesítőjeként.
[A méz a XIX. század végéig a paraszti lakosság egyetlen ételédesítő anyaga volt.]
A méznyerés egyik módja volt, hogy a kinyomott sejtet kiáztatták vízben, „leve olyan édes volt, mint a must”. Ezt megitták, vagy mákostésztára öntötték. Az erdei méz nehezebb volt, mint az otthon pergetett, drágább is, és különösen egészségesnek tartották.

A nép körében csak igazán jeles ünnepeken kerülhetett cukor a fánkra, bélesre, tejbekására. Az I. világháború után szaporodtak meg a cukros ünnepi ételek, és megkezdődött a köznapi fogyasztás, a cukros lekvárfőzés, később befőttkészítés. A korábban csak nagyünnepi édes tészta vasárnapi étel lett.


A méz a méhser alapanyaga is. Házi orvosságként kevés mézet minden házban igyekeztek tartani. A méz gyakran jobbágyszolgáltatás tárgya volt az ún. „ajándékok” sorában, illetve szerződéses falvak úrbéri kötelezettségei között. A XVI–XVIII. században jelentős exportcikk lett, számos viszonteladó földesúr elővásárlási jogon olcsón vásároltatta össze jobbágyai mézét.

A magyar népi hitvilágban és a népszokásokban a méz főleg mint egészséget, boldogságot biztosító étel kapott szerepet, édes íze révén analógiás kapcsolatba állítva: hol világosan azzal a hiedelemháttérrel, hogy amilyen édes a méz, olyan boldog, egészséges stb. legyen fogyasztója, hol csak egy-egy szokás sztereotip részeként. Szokás volt pl. újévkor mézet fogyasztani a jövő év szerencséjének biztosítására vagy lakodalomban az új párral mézet kóstoltatni, hogy „olyan édes legyen az életük”. Sok helyen a karácsonyi vacsora elmaradhatatlan fogása volt. A népi gyógyászat több gyógyszerének fontos alapanyaga és különböző gyógyteák ízesítője is volt. Mindkét szerepben ismert Európa-szerte az ókor óta.


Vasvári Zoltán
 

© 2020. szodmsze.hu | Szakszervezetek Országos Diákművelődési Szövetsége | Adatvédelmi szabályzat